Nem gondolom hogy nekem valaha is szerencsém lesz a szerelemben. Mindig rossz emberbe szeretek bele. Én eddig hittem a szerelemben, hogy az felülír mindent, es azt szeretjük, akit szeretnünk kell. Ez miért nem ilyen egyszerű? Miért nem működik ez úgy hogy abba szeretünk bele, aki a tökéletes társunk, aki ugyanazzal az értékrenddel rendelkezik, mint mi, aki ugyanúgy szeret, akinek ugyanazok a céljai, vágyai álmai, aki ismeri mindegyes rezdülésünket, mert maga is úgy rezdül, aki mindig érti az érzéseinket mert ő is úgy érez. Miért lehet olyat szeretni akit csak szeretsz, de többet várnál, mást várnál, egyszerűen olyanná akarod formálni akire szükséged lenne. De nem lehet, mert ő úgy maga ahogy van, és ő dönt saját maga változásáról, vagy stagnálásáról. Szóval tehetetlen vagy, egy olyan embert szeretsz, akit nem is érted miért szeretsz. Viszont szereted, mert ha belegondolsz hogy elveszítheted, megszakadsz belülről, és képtelen vagy elengedni. De ha meg vele vagy megszakadsz attól a kíntól hogy nem ugyanazok vagytok, és nem tud megérteni, és te sem tudod őt megérteni. És létezel a nagy meg nem értésben. A nagy szorongásban. A nagy fájdalomban.
Ami nem létezne, ha nem éreznél.
Már 17 évesen is én voltam a szerelem vádlója egy iskolai bíróságon, kemény büntetés kértem, életfogytiglanit, kivégzést, pusztulást rá. Hogy lehet ennyire gyűlölni és szeretni ennyire a szerelmet egyszerre? Azt érzem hogy annyira kevés időre és annyira sok jót adott, és annyira sok időn keresztül nagyon sok rosszat okozott, hogy nem tudom ezt a kettősséget úgy istenigazából feloldani magamban.
Az is lehet hogy én magam vagyok pusztulásra ítélve és a szerelem meg amúgy jó dolog, csak isten az asztalánál azt mondta hogy tessék neked csak ennyi jár, erősnek tűnsz cipeld el a hátadon mások életének fájdalmát.
És élek így aztán, mert mást nem tehetek, arányosan sajnos sokkal többen szeretnek mint utálnak, így sajnos nincs lehetőségem feladni, na de hát az majdnem egyenesen következik ebből, hogyha nem adom fel akkor már meg is akarja az ember nyerni nem?
Vagyis lehet nem az ember, hanem én.
Nem tudom mi az élet értelme, nem tudom bennem van e értelem. Nem tudom mit akarok az élettől, meg közben azt sem hogy az élet mit akar tőlem.
Boldog lennék ha önmagában csak boldogan szerelmes lehetnék? Vagy boldog lennék ha önmagam lennék a szerelem nélkül? Vagy ennél többre vágyok? Mindkettőre egyszerre talán.
De úgy a helyes emberbe. Vagy jelenleg a helyes emberbe vagyok szerelmes csak nem jókor és csak ki kell várnom? De mi van ha addig a sok fájdalom felemészt belülről? Nem mondhatom azt a szerelemnek hogy baszódj meg jobb nekem egyedül? Miért nem tudom irányítani? Felőröl, hogy csak ki bejár az életemben és felkavar mindent mint egy hurrikán, én meg szedhetem össze a romokat.
Gyűlölöm az életem. Nem látok el holnapig. Fogalmam sincs mi a következő csapás. Igen arra már csak nem is gondolok hogy jó is jöhetne, mert esélytelen. Ha jön is már meg se élem mert készítem magam a következő rosszra.
